Sabine, Sandrine és az autizmus...

Köszönjük, hogy ennyien eljöttetek, és együtt nézhettünk meg a Neve: Sabine-t!

Neve: Sabine vetítésén

Kiki a csoportban: képkockákban elmesélve

Köszönjük, hogy tegnap este velünk tartottatok! Izgalmas, intim és oldott beszélgetésben volt részünk. Megtiszteltetés volt, hogy a Démoszthenész Egyesülettel közösen hoztuk létre ezt az alkalmat, és köszönjük Kocsisné Mező Zsuzsának, hogy eljött, bemutatta az egyesületet és a beszélgetést saját meglátásaival, szempontjaival és nyitott személyiségével előre lendítette! Az este rugalmasságáért, a beszélgetés egyben tartásáért, színességéért Garai Dórinak vagyunk hálásak, nagyon!
A képek is bizonyítják, tegnap is jó volt együtt lennünk. :)
https://picasaweb.google.com/103434825246673499659/KikiACsoportbanADemosztheneszEgyesulettel

Lazhar tanárszemmel

Különleges és szokatlan beszélgetést hallhattak azok a vendégek, akik megnézték a Bárczi Filmklub legutóbbi vetítését, a Lazhar tanár urat, és egyúttal velünk maradtak emésztgetni a vásznon látottakat is. A hétköznapi pedagógia vizein evező québeci-francia film ugyanis tényleg pontosan beletalált évadunk tematikájába: a mesterek, tanítványok világába.

Az eddigiektől eltérően ugyanis nem terapeutát vagy gyógypedagógust láttunk vendégül, hanem Kormos Máriát, a Berzsenyi Dániel Gimnázium magyar nyelv és irodalom és olasz szakos tanárát, aki – ahogyan azt a címben is felvetődik – tanárként, tanárszemmel, de mégis emberként, olykor szakmájától elvonatkoztatva, két gondolatmeneten keresztül értékelte a filmet, a közönséggel együtt, ahol szintén, nagy örömünkre a film tematikájához hűen több pedagógus is képviseltette magát; a szakmaiság pedig nem vált a beszélgetés hátrányára, sőt! Talán régen volt ilyen gyümölcsöző párbeszéd tanár és diák (mester és tanítványa) között közvetlenül a friss filmélményt követően…

A film főszereplője, Lazhar tanár jól megtestesíti a párhuzam adta ambivalenciát: ugyan az iskolában valóban tanár, gesztusai, viselkedése, egyénisége teljesen „tanáros”, de valójában szakmailag végtelenül dilettáns, pedagógiát katedráról sosem hallgatott személyiség. Képes lehet-e egy ilyen ember tanárként viselkedni, autentikusan közvetíteni mindazt, amiről a pedagógiának szólnia kell és kellene? Lehet-e jobb tanár a tapasztalatlanhoz képest olyasvalakiből, aki csak a feleségén keresztül hallhatott arról, hogyan is működik egy iskola?

Vendégünk és vendégeink szerint is érdekes kérdéseket vetett fel a film – ahogyan a bírák esetében a pályaalkalmassági vizsgálatot kötelezővé tették, úgy a tanárok esetében is szükség lenne ilyen szűrőre. Nem mindenki alkalmas tanárnak; vannak természet adta tehetségek, akik ugyan sosem tanulták professzionális szinten az oktatás fortélyait, de létezhetnek (és léteznek is) olyan személyiségek, mint Lazhar tanár úr. Talán, ha lehetősége adódott volna rá, Lazhar is elvégezhette volna – utólag – az ehhez szükséges tanulmányokat, és úgy igazán kiváló tanáregyéniség válhatott volna belőle a szükséges szakmai tudással felvértezve, de bátran mondhatjuk, hogy sok tanártársához képest így is többet teljesített az elvárhatónál.

A film másik nagy kérdése, hogy az öngyilkosságot, de úgy általában az osztályteremben (ami egy külön világ) létrejövő traumát (tragédiát) hogyan lehet kezelni, feldolgozni. Ugyan a kategóriájában jól felszerelt iskola „papíron” jól kezelte a szituációt, hiszen iskolapszichológust rendelt a gyerekek számára, a filmben mégis úgy tűnt, hogy csak a kötelező köröket futják és igyekeztek a tanárokat is izolálni az osztály érzéseitől. Szabad-e a tanárnak együtt feldolgoznia a traumát a diákjaival, s ha igen, meddig mehet el ebben? Lazhar különleges helyzete – hiszen ő maga is egy traumát élt át, mégpedig a családja elvesztését – mindenképpen fogékonyabbá és érzékenyebbé tette a feladatra. A pedagógusnak ha nem is kell, de jó, ha részt tud vállalni ebben is: a lexikális tudás átadása is fontos, de az osztály „dinamikája” szükségszerűvé teszi, hogy ameddig a feszültségeket nem vezetik le, addig a tanultakkal sem lehet továbbhaladni. Tudomásul kell venni ugyanis – ahogyan Kormos Mária is megfogalmazta – hogy a diákok, ameddig iskolába járnak, az életük, napjaik jelentős részét a tanteremben élik meg, ez pedig egyértelművé teszi, hogy a tanterem nem csak a tanulás, hanem a lelki fejlődésük színhelye is.

Szabó Levente

Kiki a csoportban

A következő alkalommal, azaz csütörtökön ( április 18.) rendhagyó vetítésre készülünk. Több szempontból is eltérünk a megszokottaktól: a Démoszthenész Egyesülettel (http://demoszthenesz.hu/) közösen szerveztük meg az estét, az egyesületen keresztül az érintetteket is meghívtuk, s egy merész filmet választottunk, Xantus János utolsó filmjét, a Kiki a csoportban címűt.
A film dokumentálja az egyik csoporttag  pszichodrámacsoporton megélt eseményeit, így egyszerre bontakozik ki előttünk az ő itteni története, és a film is, amely ezekben a pillanatokban születik meg. A szereplők maguk a csoporttagok, főleg Kiki, a főszereplő. Ezeket a szerepeket ők írják, a kamera csak rögzít, megfigyel.

Az este házigazdája, és a vetítést követő beszélgetést vezeti: Garai Dóra pszichológus, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar docense.

A helyszín a gyönyörűen felújított Örökmozgó Filmmúzeum, a kezdés 18:30.

Gyertek ti is, mi már nagyon készülünk!
Udvarnoky Zsófi, filmklubvezető

A Lazhar tanár úr vetítésén

3. (fél)évad 4. epizód: Lazhar tanár úr

Eddig ilyesmik voltunk :)

3. (fél)évad 1. epizód: A messzi dél vadjai

3. (fél)évad 2. epizód: Billy Elliot

3. (fél)évad 3. epizód: Srác a biciklivel

"Lazhar tanár úr" és a remény

Legközelebb, azaz április 4-én csütörtökön, 18:30-tól, az Örökmozgó Filmmúzeumban  a Lazhar tanár úr című, kanadai filmet vetítjük. 

Előzetese: http://www.youtube.com/watch?v=0fHMw-eZCnc

Gyertek el, ha: 

- szeretnétek egy jót beszélgetni Kormos Máriával, a Berzsenyi Dániel Gimnázium tanárával, aki sokunknak felejthetetlen osztályfőnöke volt :)

- szívesen emlékeztek vissza azokra a tanáraitokra, akik meghatározták diákéveiteket, és most is jó szívvel gondoltok vissza rájuk

- szeretnétek arról is beszélgetni, milyen fontos, hogy egy tanárhoz mindenféle problémával fordulhassunk, hogy tudja, ha bajban vagyunk

- ti is arra törekszetek, hogy majdani segítő-gyógyító hivatásunkban mindenkit a saját környezetében elhelyezve közelítsünk meg, és az őt körülvevő családi rendszerben értelmezzünk

- vágytok megnézni egy olyan filmet, ami reményt nyújt!

Mesterek, tanítványok - indul az új évad!

A Bárczi Filmklub vetítéssorozata Mesterek, tanítványok címmel folytatódik. A témához tartozónak gondoljuk a terapeuta-páciens, az apa-fia és apa-lánya, tanítvány és tanár, valamint a testvérek közötti kapcsolatot.

Ebben a félévben is gyógypedagógus, pszichológus és pedagógus szakértőkkel beszélgetünk. Változatlanul feladatunknak érezzük a filmek feldolgozási lehetőségeinek szélesítését, ezért tartunk rendhagyó vetítéseket, beszélgetéseket is. Így egyik alkalommal a Démoszthenész Egyesülettel közös rendezvényt szervezünk, egy alkalommal más helyszínen vetítünk, illetve két beszélgetést is a szokványostól eltérő formában rendezünk meg. Törekszünk az interaktív, közös feldolgozás irányába továbbfejlődni.

Első vetítésünk a Messzi dél vadjai c. amerikai film, amin vendégünk lesz dr. Kálmán Zsófia gyermekgyógyász főorvos, a Bliss Alapítványtól. Mindenkit szeretettel várunk!

Állandó helyszínünk: Örökmozgó Filmmúzeum (1074 Budapest, Erzsébet krt. 39.)

Jegyárak: 800 Ft (diák, nyugdíjas), 1100 Ft (felnőtt)

A Bárczi filmklub a facebookon, az első vetítés eseménye pedig itt található.

Partnerünk továbbra is az Odeon.

A filmklub utolsó vetítésén

Elérkezve a félév utolsó "képsorozatához", mindenkinek szeretném megköszönni, hogyha akár egyszer is, de ott volt, eljött, és ezzel hozzájárult a filmklub hangulatához, eredményességéhez. Köszönöm a bágyadt esti kedves arcokat, a kisebb-nagyobb mosolyokat és azt, hogy nem bujtatok el, a néha-néha pofátlan objektív-szem elől! Találkozzunk a következő félévben is! :)

Timár Dalma

Team Building

Tréfa

Gárdos Péter filmrendező hosszú időre visszanyúló pályájába nagyon jól illeszkedik a tréfa; bevallása szerint maga is kissé tréfázós, – mai szóval élve – „kamuzós” alkat, első filmjét, az Uramistent is ennek köszönheti. Mivel Gárdos bölcsészkart végzett és nem a filmművészeti főiskolát, a nyolcvanas években esélye sem lehetett arra, hogy valaha, valamelyik filmstúdió pénzt és nyersanyagot adjon neki bármelyik filmtervére.

Elvileg. Gyakorlatilag azonban addig „tréfált” a Hunnia stúdió vezetőivel, ameddig el nem hitette velük, hogy az első játékfilmtervének főszerepére az akkor már rég remeteként élő, visszavonult színészlegendát, Feleki Kamillt szerződtetné le, aki vállalja is a filmet. Feleki még visszavonulása után is akkora név volt, hogy erre Sándor Pálék nem mertek nemet mondani – csak évekkel később derült ki, hogy Gárdos tréfált, blöffölt – és nyert is. Ugyan Felekit megnyernie a filmhez nehezebb játéknak bizonyult (már az is egy külön történet, hogyan jutott el Felekihez), de ez már nem tarthatta vissza a rendezőt attól, hogy az Uramisten elkészüljön. A többi már rég történelem – a Szamárköhögés, a Hecc vagy a Porcelánbaba (utóbbi szintén novellából készült) mind-mind egy kivételes tehetségű rendező filmjei, aki sosem riadt vissza az olyan komoly anyagoktól, mint amilyen a Kosztolányi novellája, a Tréfa.

Egyházi iskola, század eleje – „rend és fegyelem”. Zárt közösségek jellemzik az egyházi iskolákat ekkor még, s ez ebben a fiúiskolában sincsen másként; a papok által vezetett iskolában mindennek megvan a helye, az ideje, s a penitencia sem ritka, a diákcsínyt rendszerint (fizikai) megtorlás követi. Ez persze – ahogyan a vetítést követő beszélgetésből is kiderült – nem jelenti azt, hogy a szabadság ne lenne jelen az iskola falai között; az ilyen iskolák jellemzője ugyanis pont az, hogy amikor eltűnik a felügyelet és az ellenőrzés, a diákok rögtön visszaváltoznak, előjön belőlük az ösztön az érvényesülésre és a feszültségeik oldására. A szülők felelőssége tehát igen nagy az ilyen iskolák esetében, hiszen önként lemondanak arról a jogukról, hogy a gyermekeiket úgy neveljék, ahogyan az nekik tetszik, ezt a lehetőséget egyszerűen átengedik az iskola számára. Minden ami történik – a pofon is, ami néha elcsattan – már nem a családi berkekben, hanem az iskola, mint nagyobb (kétségkívül családszerű) közösség részeként jön létre.

A Tréfa nagyon érdekes kérdéseket tesz fel nézője számára: vajon meddig tart a csíny, a tréfa határa? A közösségen belüli hierarchiában, a diákok egymáshoz való viszonyában meddig mehetnek el a gyerekek, honnantól „nem tréfa” valami többé? Liberális-e az a nevelés, amely teret hagy a gyerekek saját világának, magánéletének, legalább éppen annyira, hogy a gyerekek ne veszítsék el önállóságukat, ne váljanak egyformává, „kockafejűekké”?

A Tréfában is pont ez történik. Két nagy (világ?)nézet csap össze a nevelésről: az egyik hagyja, hogy a zárt közösség tagjai kialakítsák saját világukat, rendszerüket, ahol létezhetnek vezérek, árulók vagy éppen áldozatok – a másik pedig azt állítja, hogy „inkább legyenek igazságtalan büntetések, mint megtorlatlan disznóságok”. Ez utóbbi szerint a totális ellenőrzés ugyan néha visszásságokhoz vezet, de legalább a közösség dinamikája egyenletes marad, ahol talán olyasmi nem is fordulhat elő, mint ami a Tréfa végén megtörténik.

Bár a Tréfa nem igazán teszi le a voksát egyik mellett sem (de egy biblikus párhuzammal azért kiegészíti a történetet), mégis kiváló, igazi hosszú beszélgetéseknek alapot adó mozi. A téma kimeríthetetlen – Legyek ura, Törless, Iskola a határon, és még sorolhatnánk –, univerzális, mert a legalapvetőbb emberi kapcsolatokon nyugszik.

Ugyan a filmnek nem célja választ adni a gyermeki agresszió miértjeire (Kosztolányi novellája pedig nem is erről szól), de mindenképpen aktuális a téma – a mai világban ugyanis már szinte az a közhely, hogy a diák veri a tanárt, és nem fordítva, mindenesetre mindkét szemléletmód egyaránt szolgáltat kudarcokat és győzelmeket. A többi pedig már csak rajtunk áll.

Írta: Szabó Levente