A filmklub utolsó vetítésén

Elérkezve a félév utolsó "képsorozatához", mindenkinek szeretném megköszönni, hogyha akár egyszer is, de ott volt, eljött, és ezzel hozzájárult a filmklub hangulatához, eredményességéhez. Köszönöm a bágyadt esti kedves arcokat, a kisebb-nagyobb mosolyokat és azt, hogy nem bujtatok el, a néha-néha pofátlan objektív-szem elől! Találkozzunk a következő félévben is! :)

Timár Dalma

Team Building

Tréfa

Gárdos Péter filmrendező hosszú időre visszanyúló pályájába nagyon jól illeszkedik a tréfa; bevallása szerint maga is kissé tréfázós, – mai szóval élve – „kamuzós” alkat, első filmjét, az Uramistent is ennek köszönheti. Mivel Gárdos bölcsészkart végzett és nem a filmművészeti főiskolát, a nyolcvanas években esélye sem lehetett arra, hogy valaha, valamelyik filmstúdió pénzt és nyersanyagot adjon neki bármelyik filmtervére.

Elvileg. Gyakorlatilag azonban addig „tréfált” a Hunnia stúdió vezetőivel, ameddig el nem hitette velük, hogy az első játékfilmtervének főszerepére az akkor már rég remeteként élő, visszavonult színészlegendát, Feleki Kamillt szerződtetné le, aki vállalja is a filmet. Feleki még visszavonulása után is akkora név volt, hogy erre Sándor Pálék nem mertek nemet mondani – csak évekkel később derült ki, hogy Gárdos tréfált, blöffölt – és nyert is. Ugyan Felekit megnyernie a filmhez nehezebb játéknak bizonyult (már az is egy külön történet, hogyan jutott el Felekihez), de ez már nem tarthatta vissza a rendezőt attól, hogy az Uramisten elkészüljön. A többi már rég történelem – a Szamárköhögés, a Hecc vagy a Porcelánbaba (utóbbi szintén novellából készült) mind-mind egy kivételes tehetségű rendező filmjei, aki sosem riadt vissza az olyan komoly anyagoktól, mint amilyen a Kosztolányi novellája, a Tréfa.

Egyházi iskola, század eleje – „rend és fegyelem”. Zárt közösségek jellemzik az egyházi iskolákat ekkor még, s ez ebben a fiúiskolában sincsen másként; a papok által vezetett iskolában mindennek megvan a helye, az ideje, s a penitencia sem ritka, a diákcsínyt rendszerint (fizikai) megtorlás követi. Ez persze – ahogyan a vetítést követő beszélgetésből is kiderült – nem jelenti azt, hogy a szabadság ne lenne jelen az iskola falai között; az ilyen iskolák jellemzője ugyanis pont az, hogy amikor eltűnik a felügyelet és az ellenőrzés, a diákok rögtön visszaváltoznak, előjön belőlük az ösztön az érvényesülésre és a feszültségeik oldására. A szülők felelőssége tehát igen nagy az ilyen iskolák esetében, hiszen önként lemondanak arról a jogukról, hogy a gyermekeiket úgy neveljék, ahogyan az nekik tetszik, ezt a lehetőséget egyszerűen átengedik az iskola számára. Minden ami történik – a pofon is, ami néha elcsattan – már nem a családi berkekben, hanem az iskola, mint nagyobb (kétségkívül családszerű) közösség részeként jön létre.

A Tréfa nagyon érdekes kérdéseket tesz fel nézője számára: vajon meddig tart a csíny, a tréfa határa? A közösségen belüli hierarchiában, a diákok egymáshoz való viszonyában meddig mehetnek el a gyerekek, honnantól „nem tréfa” valami többé? Liberális-e az a nevelés, amely teret hagy a gyerekek saját világának, magánéletének, legalább éppen annyira, hogy a gyerekek ne veszítsék el önállóságukat, ne váljanak egyformává, „kockafejűekké”?

A Tréfában is pont ez történik. Két nagy (világ?)nézet csap össze a nevelésről: az egyik hagyja, hogy a zárt közösség tagjai kialakítsák saját világukat, rendszerüket, ahol létezhetnek vezérek, árulók vagy éppen áldozatok – a másik pedig azt állítja, hogy „inkább legyenek igazságtalan büntetések, mint megtorlatlan disznóságok”. Ez utóbbi szerint a totális ellenőrzés ugyan néha visszásságokhoz vezet, de legalább a közösség dinamikája egyenletes marad, ahol talán olyasmi nem is fordulhat elő, mint ami a Tréfa végén megtörténik.

Bár a Tréfa nem igazán teszi le a voksát egyik mellett sem (de egy biblikus párhuzammal azért kiegészíti a történetet), mégis kiváló, igazi hosszú beszélgetéseknek alapot adó mozi. A téma kimeríthetetlen – Legyek ura, Törless, Iskola a határon, és még sorolhatnánk –, univerzális, mert a legalapvetőbb emberi kapcsolatokon nyugszik.

Ugyan a filmnek nem célja választ adni a gyermeki agresszió miértjeire (Kosztolányi novellája pedig nem is erről szól), de mindenképpen aktuális a téma – a mai világban ugyanis már szinte az a közhely, hogy a diák veri a tanárt, és nem fordítva, mindenesetre mindkét szemléletmód egyaránt szolgáltat kudarcokat és győzelmeket. A többi pedig már csak rajtunk áll.

Írta: Szabó Levente