Rém hangosan és irtó közel

9-1-1. Az amerikai nép számára ez a három szám egymás mellett sokáig nem jelentett mást, mint egy segélyhívószámot, amit bármikor fel lehet hívni, ha baj történik (gondoljunk bele: nekünk sem jelent többet az 1-1-2). Vannak dolgok azonban, amelyek egészen más jelentéstartalmat nyernek, és soha többé nem asszociálhatunk az eredeti képzetünkre, mivel a korábban látszólag értelmetlen számsor hirtelen különös értelmet nyer. 9/11 (azaz "nine-eleven", ahogyan az amerikaiak nevezik) egy fogalom, sőt, sokkalta több annál; olyan jelenség, amelyről nem lehet pátosz nélkül beszélni, s amelyhez olyan hősök kapcsolódnak, mint a New York-i tűzoltók, vagy azok az önkéntesek, akik a saját életüket feláldozva rohantak be az égő és végül összehulló épületbe a túlélők után.

9/11-ről nehéz pátosz nélkül beszélni, főleg, ha megértjük mellé azt is, hogy az amerikai néplélek nem képes másként feldolgozni történelmének legsötétebb napját, amely mindent megváltoztatott és felborított maga körül. Beszélni sem lehet ugyanúgy, ahogyan 9/11 előtt, mint ahogyan repülőre szállni sem tudunk többé gyomorgörcs nélkül. Még az időszámítás is megváltozott: a vallásos Amerika egyre többször hivatkozik 9/11-re viszonyításul. Szinte abnormálisan sok helyen találkozhatunk olyan fogalmakkal, mint "9/11 előtt" és "9/11 után"  ("before 9/11" "after 9/11", "post-911", stb.), amely azt is jelzi, hogy Amerikában tényleg egy korszak záródott le ezzel a nappal. Önsorsrontás helyett azonban az erre fogékony közeg sajátos mentsvárat talált szorongása oldására: Amerika elsőszámú kulturális importtermékét, a filmet (a filmművészetet) használta fel a 'nagy' kibeszélés eszközéül. [Csak halkan jegyezzük meg: mi magyarok is sokat tehetnénk saját skrupulusaink, tragédiáink enyhítéséért, ha elkészülne az első igazi film a háborúról, Trianonról, a rendszerváltásról, vagy az ügynökkérdésről, a kommunizmusról és a magyar holokausztról, vagy éppen a modern Magyarország nagy problémáiról. A lista szinte végtelen hosszúságú.]

Sokan próbálkoztak elkészíteni az 'igazi' filmet a WTC-ről és szeptember tizenegyedikéről, persze ingadozó eredménnyel. Oliver Stone WTC-je (amely után a rendező évekig magyarázkodott), vagy a 93-mas járat mind az események középpontját célozzák, a helyzet azonban mégis úgy áll, hogy átütő hatást inkább azok a filmek érik el a nézőknél - és nem csak Amerikában, de Európában is -, amelyek a tragédia egyéni, emberi oldala mellett az amerikai társadalom betegségeit megpróbálják feltárni. A témához való érzékeny közelítés tehát nem az események tárgyszerű bemutatását jelentik ezeknél a filmeknél, hanem sokkal inkább azon lenyomatok bemutatását, amelyeket a szeptemberi események kiváltottak az emberekből.

A Rém hangosan és irtó közel is ezt a tematikát követi, igaz, a 9/11-hez való kapcsolata (szerencsénkre) sokkal lazább: megpróbálja megmagyarázni és megmutatni Amerika tragédiáját egy kissé autisztikus (vagy inkább szenzoros integrációs zavarral) küzdő tizenéves fiú és a családja, valamint a közvetlen környezete szemszögéből. Az igen érzékeny kisfiú sajátos módon próbálja megtartani a WTC-ben elhunyt édesapja emlékét: egy a gardróbszekrényben talált kulcshoz tartozó zárat keresi minden erejével, azt gondolva, hogy így talán eljuthat apja utolsó üzenetéhez, amellyel talán sosem kell elengednie magától. Elhatározza, hogy felkeresi az összes embert New Yorkban, akinek köze lehet a kulcshoz (ehhez a Black vezetéknevű embereket pásztázza végig a telefonkönyvben), és mindet végiglátogatja, hátha kiderül a titok. A nyomozás amúgy sem idegen tőle, hajdanán ugyanilyen módszerekkel, feladványokkal szórakoztatták el szülei (legfőképpen édesapja) a kissé zavart elméjű, ámde ragyogóan éles gondolkodású fiút - aki a nyomozás során nem csak apja titkára talál rá, hanem kitárul előtte a nagyváros világa is. A film tehát kis utazásokkal, találkozásokkal teli, azonban mégis több, mint egy road movie, és igen komoly lelki tanulságokkal próbál szolgálni a néző számára. A hogyan kezelje egy szülő a problémás gyerekét, vagy a hogyan kellene kibeszélni a családi tabukat kérdésekre persze nem feltétlenül ezek az adekvát válaszok, de a film ügyesen szűkíti le narratíváját a kisfiú világára, saját elméjének bezártságára, szorongásaira, öncsonkításására, vívódásására.

Hogy a Rém hangosan és irtó közel egy kissé giccses és csöpögős alkotás - nos az egészen könnyen megbocsátható neki. A moziból kisétálva pedig az ember azon is elgondolkodik, hogy ez a film sokkalta több mint egy 9/11-ről szóló, sokadik tucatfilm, ugyanis azon az univerzális nyelven próbál szólni a nézőjéhez, amit a világon mindenütt megértenek: érintések és tapintások, mozdulatok (a csörgő folyamatos rángatása), a néma öregúr grimaszai és reszketeg írása, a kisfiú önnyomorgatása, az anyuka ziláltsága - mind-mind közelebb visznek minket a  főszereplő lelkivilágának és tragédiájának megértéséhez.

Ne féljünk a Rém hangosan és irtó közeltől, mert megérdemli a figyelmünket különös stílusával és gondolkodásmódjával. Olyan rétegeket rejteget magában, amelyekről hosszasan, órákat lehet(ne) beszélgetni -- és ki tudja, ha beszélünk róla, talán egy kicsit mi magunk is jobb, ha úgy tetszik, figyelmesebb szülőkké válhatunk.

Szabó Levente