Egy kis Tréfa

Tréfa c. film vetítésén

Kontakthof és a tinédzserek – Pina Bausch álomtánca

 „Tragic yet hopeful”, azaz „tragikus, de mégis reményteli” – e szavakkal összegezte a Guardian kritikusa Pina Bausch művészetét, amikor az iskolateremtő táncos 2009-ben, váratlan hirtelenséggel elhunyt. Persze a kritikusok szeretik az ilyen és ehhez hasonló (blikkfangosnak tűnő) megfogalmazásokat, az állítás azonban mégis messzemenőkig igaz.

 Ha valakit érdekel a (modern) tánc, Pina Bausch munkássága mellett nem lehet csak úgy elmenni, és ugyan művészetét szinte lehetetlen a hagyományos táncpedagógiai eszközökkel oktatni –hiszen gondoljunk csak bele, hogy a táncot átfordítani valamilyen írott nyelvre, kódra amúgy is szinte lehetetlen –, nézőpontja mégis tovább él. Nem a tánc, mint a szórakoztatás szabadon értelmezhető formája érdekelte, hanem a táncot, mint mozgást, az emberi mivolt egyik legösztönösebb megjelenését, megnyilvánulását kutatta. Gondolkodása azonban mégsem szűkíthető le ennyire könnyedén: Pina sosem „ideologizálta” meg saját műveit, pedig azokról mégis könyvtárnyi irodalmat lehetne összeírni. Mindezt összevetve a fenti állítás az előbbiek fényében jól megállja a helyét: furcsa és megmagyarázhatatlan kettősség jellemzi Pina Bausch életútját.

   Az Álomtánc témája Pina 1978-as darabja, a Kontakthof – amelyet talán a legkönnyebben „érintésnek” és „összetalálkozásnak” a keverékével lehetne fordítani –, s amely darab egyébként több generációt is megjárt az eredeti, 1978-as bemutatása óta; 2000-ben ugyanis 65 év felettiekkel, a jelen filmben pedig tinédzserekkel adatta elő újra az említett művét. És hogy melyik az igazi Kontakthof? A film megnézése után talán a legtöbben úgy érezhettük: nincs ilyen.

  Az Álomtánc egésze nem szól másról, mint hogy a tánc koreográfiája nem statikus, hanem épp ellenkezőleg: mindenkinek magán kell átszűrnie a lényegét. Ha megértjük a mozdulatot, megértjük magát a jelenet lényegét is, amely pont ennek a szabadságnak köszönhetően az improvizatív megoldásokat sem töri meg. A Wim Wenders-féle Pina Bausch-filmnek is pont ez volt a kulcsmondata: nem baj ha hibázol, és az sem baj, ha improvizálsz, de találd meg magadat a szerepedben (önmagadban).

 A Kontakthof zavaros darabnak tűnhet elsőre. Leginkább azért, mert itt kristályosodnak ki Pina Baush stílusának alapvető elemei: az ismétlődő formák, a rövid dialógusok, néhol kiegészítve grimaszokkal, kiabálással, nevetéssel, amely még inkább megágyaz a szürreális környezetnek. Egyszerre tűnik komikusnak is: a darab résztvevői fogat mosnak, felhúzzák a szemöldöküket, tudatosan hívják elő az amúgy ösztönösen létrehozott, a hétköznapokban nem tudatosan képzett mozdulatainkat – mint például a haj hátrasimítása és még sorolhatnánk.

 Az Álomtáncban is megjelennek ezek az elemek, a film célja, hogy félig dokumentarista, félig játékfilmes eszközökkel bemutassa egy tizenéves csoport egyéves tanulási folyamatát, amely idő alatt megtanulják és előadják a Kontakthofot a nagyközönségnek. A film ugyan azt a tematikát választja, hogy egy-egy (fő)szereplő szemszögéből követi végig a próbafolyamatokat, az illúziót sikeresen meghagyja a nézőnek – szinte percről percre látjuk magunk előtt, ahogy a diákok napról napra jobban megismerik saját magukat, testileg-lelkileg egyaránt.

 Talán az a legérdekesebb egy ilyen szerepben, hogy aki megformálja, vajon mennyire képes kiugrani a saját, hétköznapi szerepéből? A Kontakthof ugyanis egy sor szokatlan dolgot követel meg az előadótól – és nem elsősorban fizikai nehézségeket okoz (noha táncot előadni kemény fizikai munka), hanem inkább az egyén lelki határait tágítja. Példa erre a filmből az egyik legplasztikusabb jelenet, amelyben azt az egyszerűnek tűnő feladatot kapja az egyik lány, hogy boldogan körbe-körbe futkározva nevessen hangosan. Nehéznek tűnik? Megvalósítani azonban mégis borzasztóan nehéz, úgy, hogy az őszinte maradjon, és hogy azt az előadó ne érezze kellemetlennek vagy butaságnak – akárcsak a többiek előtt is. Ha maga a Kontakthof önmagában tehát nem is jelent kifejezetten „élvezetet” a nézője számára, annyit mindenképpen megértünk belőle, hogy a tánc a terápia egyik fontos eszköze, mert önanalízis és mély tanulási folyamat, egyformán testben, agyban is. S hogy erre lehetősége nyílt egy diákcsoportnak, az nem egy egyszerű előadást, hanem egy változatos kihívásokkal teli lehetőséget teremtett számukra a felnőtté váláshoz.

 Az Álomtánc egyik fontos kérdése, a csoporton belüli dinamika is, hiszen a táncban is megvan ez a kettősség: egyszerre érezzük egyéninek a tanulási folyamatot, de közösséginek is az előadást. Nem lehet elvitatni azt sem, hogy ezek a fiatalok (sokan még igazából legbelül gyermekek) sokszor nem értik, hogy mit miért csinálnak, mégis muszáj megvalósítaniuk a feladatot. Hogy ez mennyire jól működik a filmben, az az egyik fiúval való beszélgetés során derül ki: „nekem van barátnőm, de őt sosem érintem úgy meg, mint a lányokat a darabban”.

 És valóban: épp ezekben a mozdulatokban – mozgásokban – adja át a film Bausch különleges vízióját, látásmódját az emberi kapcsolatokról, a nemi szerepekről, s a gyakran ösztönös viselkedésünkről is. Ritka és valószínűleg az életüket, szemléletüket megváltoztató élmény lehetett részt venni ebben a darabban – valószínűleg sokan érezhettük ezt, még ha csak két óra, nem több, amit kaptunk Bausch életfilozófiájából.

 írta: Szabó Levente

Az Éhezők viadala c. film vetítésén

Éhezők viadala vetítésén

A Ben X nyomán...

Csütörtök este (október 18.) ismét egy különleges filmet nézhetett meg az Örökmozgóban a Bárczi filmklub közönsége, a belga-holland koprodukcióban készült Ben X című alkotást. A Ben X ugyanis már csak azért is nem mindennapi, mert egyszerre szól az autizmusról (illetve az Asperger-szindrómáról), és próbál rávilágítani a virtuális valóságban rejlő lehetőségekre, csapdákra is.

A Ben X főhőse egy középiskolás, autista fiú, aki emiatt nehezen lép kapcsolatba a társas környezetben bárkivel, és ez igencsak ellehetetleníti a hétköznapjait. Bent azonban a szülei nem hajlandóak a hagyományos értelemben véve „betegként” kezelni - ezért speciális iskola helyett egy átlagos gimnáziumban taníttatják, ahol azonban „egészséges” társai képtelenek kezelni Ben szociális visszamaradottságát, fogyatékosságait. Ben számára azonban talán éppen ezért nem a külső környezet a kézzel fogható valóság, hanem egy másik világ: a virtuális valóság világa az a környezet, ahol olyan, mint bárki más - ahol nyugodtan élhet. Megszállottan játszik egy online szerepjátékkal (ún. MMORPG-vel), amiben autizmusa ellenére is megfelelő életet élhet, nem érzi akadályoztatva kommunikációját. Ben itt már másként viselkedhet: míg a való világban mellékszereplőnek tűnik, a virtuális játékban ő a „hős”, az a karakter, akit mindenki ismer, s ráadásul egy igen csinos „hősnő” is felfigyel rá, amit eddigi élete során sosem tapasztalhatott.

Ennek a párhuzamos világnak a felvázolásával, és e látszólag két összeegyeztethetetlen létezésnek az ütköztetésével foglalkozik a Ben X. Igen sokat ad hozzá a filmélményhez, hogy Bent mi sem egy külső szemlélő szemüvegén át látjuk, hanem az elbeszélő maga a főszereplő, minden tévedésével, téveszméjével együtt.

Vajon lehetséges-e hidat képezni a két valóság között? Ben megpróbálkozik a szerelmet is megtalálni, mert a film szerint legalábbis ez jelenthetné a kapcsolódást a két valóság között. Ugyanakkor nem tud elszakadni az iskolai problémáitól, egyre több és több fenyegetéssel, bántalmazással szembesül, amelynek hatására végül a nagy találkozás is elmarad. Ben elméjében azonban mégis tovább él a lány (a „hősnő”) - így Ben saját maga számára hoz létre egy virtuális valóságot: a saját elméjében. A lány így ha igazából nem is, de képzelten mégis megjelenik Ben mellett, és segítségével végül minden helyreáll.

A vetítést követően Stefanik Krisztina pszichológus, illetve Fromann Richárd szociológus beszélgettek a filmről, a szerepjátékozásról, a virtuális valóság jelenségéről, valamint arról, hogy az autizmust hogyan próbálja értelmezni a társadalom. A szakemberek véleménye szerint az autistáknak ugyan jót tehet az a környezet, ahol egészséges emberekkel találkoznak - így nem feltétlenül rossz, hogy egy olyan fiú, mint Ben normális iskolába jár - ugyanakkor az is biztosan mondható, hogy a diákok nincsenek kellően felkészülve az ilyen gyermekek befogadására, és az autisták sokszor szenvedik el a filmben látott nehézségeket, gyakran inzultálja őket környezetük. Ebben az is szerepet játszhat, hogy nehéz megértetni az emberekkel, hogy mit él át egy autista ember - milyen másfajta nézőpontból látja a világot. Ugyanennyire nehéz dolog autizmussal élőt játszani: még Kulka Jánosnak sem sikerülhetett maradéktalanul, amikor az Esőember színpadi változatát játszották, holott Kulka zseniális színész - állapította meg a pszichológus. Egészséges ember sosem tud úgy viselkedni, ahogyan egy autista teszi, a mozdulatok, a tekintet együttes játéka sosem lehet annyira tudatos, hogy az megközelítse egy autista valós zárkózottságát. Éreztetni ugyanakkor igen kiválóan lehet, és ebből ez a film nagyon sokat megmutatott.

A virtuális világ ugyanakkor nagyon hasznos lehet az autisták számára, hiszen bármit kipróbálhatnak anélkül, hogy abban kárt okoznának, vagy valakit megsértenének, számukra a számítógép, az internet egy védett környezet lehet, ahol megtanulhatnak szocializálódni. Az sem igaz - és ezt kutatások igazolják -, hogy az erőszakos cselekmények és a gyakran erőszakos számítógépes játékok között szoros összefüggés kimutatható volna: a kiváltó ok sosem maga az erőszakos játék, hanem valamilyen más mentális feszültség megjelenése.

A beszélgetésnek persze nem volt célja, hogy pontot tegyen az integráció-szegregáció kérdés végére, inkább arra keresték a választ, hogy hogyan lehet egy közösségen belül az autizmussal élő számára megfelelő, befogadó környezetet teremteni, s hogy hogyan kell(ene) az ezzel kapcsolatban felmerülő konfliktusokat, feszültségeket megfelelően kézben tartani.

Ha más nem is, de az biztos, hogy a Ben X megnézése egy kicsit közelebb hozhatja a mentálisan egészséges embereket ahhoz, hogy az autizmust elfogadják és tolerálják azokat az embereket, akik nehézségek árán, de igyekeznek szociális értelemben egy kicsit jobban a társadalom részévé válni.

írta: Szabó Levente