„Tragic
yet hopeful”, azaz „tragikus, de mégis reményteli” – e szavakkal összegezte a
Guardian kritikusa Pina Bausch művészetét, amikor az iskolateremtő táncos
2009-ben, váratlan hirtelenséggel elhunyt. Persze a kritikusok szeretik az
ilyen és ehhez hasonló (blikkfangosnak tűnő) megfogalmazásokat, az állítás
azonban mégis messzemenőkig igaz.
Ha
valakit érdekel a (modern) tánc, Pina Bausch munkássága mellett nem lehet csak
úgy elmenni, és ugyan művészetét szinte lehetetlen a hagyományos táncpedagógiai
eszközökkel oktatni –hiszen gondoljunk csak bele, hogy a táncot átfordítani
valamilyen írott nyelvre, kódra amúgy is szinte lehetetlen –, nézőpontja mégis
tovább él. Nem a tánc, mint a szórakoztatás szabadon értelmezhető formája
érdekelte, hanem a táncot, mint mozgást, az emberi mivolt egyik legösztönösebb
megjelenését, megnyilvánulását kutatta. Gondolkodása azonban mégsem szűkíthető
le ennyire könnyedén: Pina sosem „ideologizálta” meg saját műveit, pedig azokról
mégis könyvtárnyi irodalmat lehetne összeírni. Mindezt összevetve a fenti
állítás az előbbiek fényében jól megállja a helyét: furcsa és
megmagyarázhatatlan kettősség jellemzi Pina Bausch életútját.
Az
Álomtánc témája Pina 1978-as darabja, a Kontakthof
– amelyet talán a legkönnyebben „érintésnek” és „összetalálkozásnak” a
keverékével lehetne fordítani –, s amely darab egyébként több generációt is
megjárt az eredeti, 1978-as bemutatása óta; 2000-ben ugyanis 65 év
felettiekkel, a jelen filmben pedig tinédzserekkel adatta elő újra az említett
művét. És hogy melyik az igazi Kontakthof?
A film megnézése után talán a legtöbben úgy érezhettük: nincs ilyen.
Az
Álomtánc egésze nem szól másról, mint hogy a tánc koreográfiája nem statikus,
hanem épp ellenkezőleg: mindenkinek magán kell átszűrnie a lényegét. Ha
megértjük a mozdulatot, megértjük magát a jelenet lényegét is, amely pont ennek
a szabadságnak köszönhetően az improvizatív megoldásokat sem töri meg. A Wim
Wenders-féle Pina Bausch-filmnek is pont ez volt a kulcsmondata: nem baj ha
hibázol, és az sem baj, ha improvizálsz, de találd meg magadat a szerepedben
(önmagadban).
A
Kontakthof zavaros darabnak tűnhet
elsőre. Leginkább azért, mert itt kristályosodnak ki Pina Baush stílusának
alapvető elemei: az ismétlődő formák, a rövid dialógusok, néhol kiegészítve
grimaszokkal, kiabálással, nevetéssel, amely még inkább megágyaz a szürreális
környezetnek. Egyszerre tűnik komikusnak is: a darab résztvevői fogat mosnak,
felhúzzák a szemöldöküket, tudatosan hívják elő az amúgy ösztönösen
létrehozott, a hétköznapokban nem tudatosan képzett mozdulatainkat – mint
például a haj hátrasimítása és még sorolhatnánk.
Az Álomtáncban is
megjelennek ezek az elemek, a film célja, hogy félig dokumentarista, félig
játékfilmes eszközökkel bemutassa egy tizenéves csoport egyéves tanulási
folyamatát, amely idő alatt megtanulják és előadják a Kontakthofot a nagyközönségnek. A film ugyan azt a tematikát
választja, hogy egy-egy (fő)szereplő szemszögéből követi végig a
próbafolyamatokat, az illúziót sikeresen meghagyja a nézőnek – szinte percről
percre látjuk magunk előtt, ahogy a diákok napról napra jobban megismerik saját
magukat, testileg-lelkileg egyaránt.
Talán az a legérdekesebb
egy ilyen szerepben, hogy aki megformálja, vajon mennyire képes kiugrani a
saját, hétköznapi szerepéből? A Kontakthof
ugyanis egy sor szokatlan dolgot követel meg az előadótól – és nem elsősorban
fizikai nehézségeket okoz (noha táncot előadni kemény fizikai munka), hanem
inkább az egyén lelki határait tágítja. Példa erre a filmből az egyik
legplasztikusabb jelenet, amelyben azt az egyszerűnek tűnő feladatot kapja az
egyik lány, hogy boldogan körbe-körbe futkározva nevessen hangosan. Nehéznek
tűnik? Megvalósítani azonban mégis borzasztóan nehéz, úgy, hogy az őszinte
maradjon, és hogy azt az előadó ne érezze kellemetlennek vagy butaságnak –
akárcsak a többiek előtt is. Ha maga a Kontakthof
önmagában tehát nem is jelent kifejezetten „élvezetet” a nézője számára, annyit
mindenképpen megértünk belőle, hogy a tánc a terápia egyik fontos eszköze, mert
önanalízis és mély tanulási folyamat, egyformán testben, agyban is. S hogy erre
lehetősége nyílt egy diákcsoportnak, az nem egy egyszerű előadást, hanem egy
változatos kihívásokkal teli lehetőséget teremtett számukra a felnőtté
váláshoz.
Az Álomtánc egyik fontos
kérdése, a csoporton belüli dinamika is, hiszen a táncban is megvan ez a
kettősség: egyszerre érezzük egyéninek a tanulási folyamatot, de közösséginek
is az előadást. Nem lehet elvitatni azt sem, hogy ezek a fiatalok (sokan még
igazából legbelül gyermekek) sokszor nem értik, hogy mit miért csinálnak, mégis
muszáj megvalósítaniuk a feladatot. Hogy ez mennyire jól működik a filmben, az
az egyik fiúval való beszélgetés során derül ki: „nekem van barátnőm, de őt
sosem érintem úgy meg, mint a lányokat a darabban”.
És valóban: épp ezekben
a mozdulatokban – mozgásokban – adja át a film Bausch különleges vízióját, látásmódját
az emberi kapcsolatokról, a nemi szerepekről, s a gyakran ösztönös
viselkedésünkről is. Ritka és valószínűleg az életüket, szemléletüket
megváltoztató élmény lehetett részt venni ebben a darabban – valószínűleg sokan
érezhettük ezt, még ha csak két óra, nem több, amit kaptunk Bausch
életfilozófiájából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése