Lazhar tanárszemmel

Különleges és szokatlan beszélgetést hallhattak azok a vendégek, akik megnézték a Bárczi Filmklub legutóbbi vetítését, a Lazhar tanár urat, és egyúttal velünk maradtak emésztgetni a vásznon látottakat is. A hétköznapi pedagógia vizein evező québeci-francia film ugyanis tényleg pontosan beletalált évadunk tematikájába: a mesterek, tanítványok világába.

Az eddigiektől eltérően ugyanis nem terapeutát vagy gyógypedagógust láttunk vendégül, hanem Kormos Máriát, a Berzsenyi Dániel Gimnázium magyar nyelv és irodalom és olasz szakos tanárát, aki – ahogyan azt a címben is felvetődik – tanárként, tanárszemmel, de mégis emberként, olykor szakmájától elvonatkoztatva, két gondolatmeneten keresztül értékelte a filmet, a közönséggel együtt, ahol szintén, nagy örömünkre a film tematikájához hűen több pedagógus is képviseltette magát; a szakmaiság pedig nem vált a beszélgetés hátrányára, sőt! Talán régen volt ilyen gyümölcsöző párbeszéd tanár és diák (mester és tanítványa) között közvetlenül a friss filmélményt követően…

A film főszereplője, Lazhar tanár jól megtestesíti a párhuzam adta ambivalenciát: ugyan az iskolában valóban tanár, gesztusai, viselkedése, egyénisége teljesen „tanáros”, de valójában szakmailag végtelenül dilettáns, pedagógiát katedráról sosem hallgatott személyiség. Képes lehet-e egy ilyen ember tanárként viselkedni, autentikusan közvetíteni mindazt, amiről a pedagógiának szólnia kell és kellene? Lehet-e jobb tanár a tapasztalatlanhoz képest olyasvalakiből, aki csak a feleségén keresztül hallhatott arról, hogyan is működik egy iskola?

Vendégünk és vendégeink szerint is érdekes kérdéseket vetett fel a film – ahogyan a bírák esetében a pályaalkalmassági vizsgálatot kötelezővé tették, úgy a tanárok esetében is szükség lenne ilyen szűrőre. Nem mindenki alkalmas tanárnak; vannak természet adta tehetségek, akik ugyan sosem tanulták professzionális szinten az oktatás fortélyait, de létezhetnek (és léteznek is) olyan személyiségek, mint Lazhar tanár úr. Talán, ha lehetősége adódott volna rá, Lazhar is elvégezhette volna – utólag – az ehhez szükséges tanulmányokat, és úgy igazán kiváló tanáregyéniség válhatott volna belőle a szükséges szakmai tudással felvértezve, de bátran mondhatjuk, hogy sok tanártársához képest így is többet teljesített az elvárhatónál.

A film másik nagy kérdése, hogy az öngyilkosságot, de úgy általában az osztályteremben (ami egy külön világ) létrejövő traumát (tragédiát) hogyan lehet kezelni, feldolgozni. Ugyan a kategóriájában jól felszerelt iskola „papíron” jól kezelte a szituációt, hiszen iskolapszichológust rendelt a gyerekek számára, a filmben mégis úgy tűnt, hogy csak a kötelező köröket futják és igyekeztek a tanárokat is izolálni az osztály érzéseitől. Szabad-e a tanárnak együtt feldolgoznia a traumát a diákjaival, s ha igen, meddig mehet el ebben? Lazhar különleges helyzete – hiszen ő maga is egy traumát élt át, mégpedig a családja elvesztését – mindenképpen fogékonyabbá és érzékenyebbé tette a feladatra. A pedagógusnak ha nem is kell, de jó, ha részt tud vállalni ebben is: a lexikális tudás átadása is fontos, de az osztály „dinamikája” szükségszerűvé teszi, hogy ameddig a feszültségeket nem vezetik le, addig a tanultakkal sem lehet továbbhaladni. Tudomásul kell venni ugyanis – ahogyan Kormos Mária is megfogalmazta – hogy a diákok, ameddig iskolába járnak, az életük, napjaik jelentős részét a tanteremben élik meg, ez pedig egyértelművé teszi, hogy a tanterem nem csak a tanulás, hanem a lelki fejlődésük színhelye is.

Szabó Levente