Kiki a csoportban

A Bárczi filmklub április 18-ai vetítésén a Démoszthenész Egyesülettel kiegészülve a nemrégiben elhunyt Xantus János filmrendező utolsó filmjét vetítettük, amely egy pszichodráma csoport folyamatának játékába enged betekintést a nyilvánosság számára. A Kiki a csoportban érdekes műfaji kísérlet, amelyből a laikus néző is megtudhatja, hogy tulajdonképpen miről is szól a pszichodráma, amely amúgy jellegénél fogva épp, hogy igen intim környezetben zajlik és nem a széles nézőközönség számára készül. Xantusék eredeti terve éppen ezért az volt, hogy a kamerával a csoport mindennapjaiba beépülve rögzítsenek a szereplőkkel egy-egy alkalmat, majd a legérdekesebbet „igazi” színészekkel eljátszva, utólag már megírt forgatókönyv alapján vegyék fel; magyarán szólva az alkalmak tanulságaiból „gyúrtak” volna össze egy játékfilmre elegendő történetet, dramatikus és fikciós elemekkel tarkítva. Talán Xantus sem bízott abban, hogy a való élet képes lesz összehozni olyan alkalmakat, amely egy filmre elegendő puskaport rejt magában, vagy éppen a helyzet intimitása, a színészet szempontjából amatőr szereplők problémája tántorította el a rendezőt eleinte attól, hogy a dokumentált „nyersanyagot” a nyilvánosság elé tárja; annyi viszont biztos, hogy az alkalmak közül a legerősebbnek Kiki története bizonyult, olyannyira, hogy Kiki is beleegyezett abba, hogy történetét ne átdolgozva, hanem tisztán és nyersen lássa a néző úgy, ahogyan az a játékon lezajlott.

A film a bemelegítés és az ún. „protagonista” kiválasztása után részletesen mutatja be azt, hogyan is indul be a játék egy-egy alkalmon. A játékot általában legalább egy, de jó esetben két vezető instruálja: a filmen az egyik leghíresebb magyar pszichodráma-kiképző, Vikár András „vezényli” az alkalmat (a háttérben pedig Mérei Zsuzsa, Xantus felesége segédkezik). A filmklub tematikájához is jól kapcsolódik tehát a pszichodráma (analitikus) módszere, hiszen egy vezető (mester) és a csoport (tanítványok) munkáját jeleníti meg igen intim környezetben.

Kiki visszafogottságát, bujdosását, bezártságát és kitörni vágyását felvázolva kezdi el kibontani a film a probléma gyökerét: a családi haláleset, a megroppant szülő és a kicsit talán magára is hagyott gyermek (a főszereplő) tusája a könnyed alaphelyzet után egyre mélyebbre hatol, az eleinte még távolságot tartó mellékszereplők is egyre közelebb kerülnek Kikihez, s a történet végére pedig – a drámai csúcspontot követően – mindannyian már máshol helyezik el magukat a protagonista érzelmi koordináta-rendszerében. A néző is érzi a változást, és éppen ezért egészen ritka és elgondolkodtató, formabontó a Kiki a csoportban mindösszesen ötvenhárom perce. Az analitikus módszer nem csak a játék keretei között, hanem a film mint médium eszközén keresztül is működésbe lép, sőt: együtt is dolgozik egymással.

A pszichodráma fontos vonása, hogy nem csak feltárja az egyén szorongásait, problémáit, de le is „vezeti” őket, éppen ezért a dilettáns módszerek nagyon veszélyesek – derült ki a vetítés utáni beszélgetésből, ahol nagy örömünkre ismét vendégül láthattuk Garai Dóra pszichológus, egyetemi docenst, s ezúttal, ha áttételesen is, de – a pszichodrámában szerzett igen mély tapasztalatai alapján is – ő látta el a film nézői számára ezt a „levezető” feladatot.

Először a nézők is csoportokba rendeződtek és megbeszélték a film kapcsán felmerülő – akár negatív, akár pozitív – élményeiket, kérdéseiket, majd a kiscsoportos beszélgetések után immáron közösen dolgoztuk fel a látottakat. Kiki története ugyan mindannyiunkat meghatott, de a központi kérdés mégis az volt, hogy vajon mennyiben befolyásolhatta a filmben látottakat a kamera ottléte, vagyis az a körülmény, hogy a látszólagos intimitást mégis megtörte a filmet forgató stáb jelenléte? Vendégeink szerint inkább termékenyítően hatottak Kikire a kamerák, a csoport többi tagja azonban sokszor igyekezett „kilógni” a képből, mígnem a történet (és a dráma) előrehaladtával egyre jobban levetkőzték gátlásaikat és tudatilag legalábbis, de „kikapcsolták” maguk körül a zavaró tényezőket.

A mester olykor már zavaróan nyugodt jelenléte, hűvös távolságtartása, profizmusa sokunkat meglepett; érdekes vita alakult ki arról is, hogy szükséges-e a jó pszichodráma-vezetéshez a távolságtartás? Vikár módszere, hogy világosan elkülöníti a határokat egymástól és ez azzal is együtt jár, hogy a vezető is csak karmester legyen, vagyis hogy a színpad és a valóság realitását nem szabad összekeverni, összezavarni egymással, a vezető józanító távolságtartása és szemlélődése pedig figyelmezthetheti a szereplőket is a negyedik fal igencsak valóságos jelenlétére.

Kiki szeretne elbújni a tömegben, nem akarja hallatni a hangját, de a pszichodrámás helyzet éppen erre adja a megoldást kétszeresen is, egyrészt a csoporton keresztül megélheti szorongásának valódi okát, másrészt pedig az elkészült film pedig maga a nyilvánosság, hiszen minden vetítéssel egyre bizonyosabb, hogy Kikinek vállalnia kell a hangját előttünk: a közönség előtt is.

Szabó Levente