Kontakthof és a tinédzserek – Pina Bausch álomtánca

 „Tragic yet hopeful”, azaz „tragikus, de mégis reményteli” – e szavakkal összegezte a Guardian kritikusa Pina Bausch művészetét, amikor az iskolateremtő táncos 2009-ben, váratlan hirtelenséggel elhunyt. Persze a kritikusok szeretik az ilyen és ehhez hasonló (blikkfangosnak tűnő) megfogalmazásokat, az állítás azonban mégis messzemenőkig igaz.

 Ha valakit érdekel a (modern) tánc, Pina Bausch munkássága mellett nem lehet csak úgy elmenni, és ugyan művészetét szinte lehetetlen a hagyományos táncpedagógiai eszközökkel oktatni –hiszen gondoljunk csak bele, hogy a táncot átfordítani valamilyen írott nyelvre, kódra amúgy is szinte lehetetlen –, nézőpontja mégis tovább él. Nem a tánc, mint a szórakoztatás szabadon értelmezhető formája érdekelte, hanem a táncot, mint mozgást, az emberi mivolt egyik legösztönösebb megjelenését, megnyilvánulását kutatta. Gondolkodása azonban mégsem szűkíthető le ennyire könnyedén: Pina sosem „ideologizálta” meg saját műveit, pedig azokról mégis könyvtárnyi irodalmat lehetne összeírni. Mindezt összevetve a fenti állítás az előbbiek fényében jól megállja a helyét: furcsa és megmagyarázhatatlan kettősség jellemzi Pina Bausch életútját.

   Az Álomtánc témája Pina 1978-as darabja, a Kontakthof – amelyet talán a legkönnyebben „érintésnek” és „összetalálkozásnak” a keverékével lehetne fordítani –, s amely darab egyébként több generációt is megjárt az eredeti, 1978-as bemutatása óta; 2000-ben ugyanis 65 év felettiekkel, a jelen filmben pedig tinédzserekkel adatta elő újra az említett művét. És hogy melyik az igazi Kontakthof? A film megnézése után talán a legtöbben úgy érezhettük: nincs ilyen.

  Az Álomtánc egésze nem szól másról, mint hogy a tánc koreográfiája nem statikus, hanem épp ellenkezőleg: mindenkinek magán kell átszűrnie a lényegét. Ha megértjük a mozdulatot, megértjük magát a jelenet lényegét is, amely pont ennek a szabadságnak köszönhetően az improvizatív megoldásokat sem töri meg. A Wim Wenders-féle Pina Bausch-filmnek is pont ez volt a kulcsmondata: nem baj ha hibázol, és az sem baj, ha improvizálsz, de találd meg magadat a szerepedben (önmagadban).

 A Kontakthof zavaros darabnak tűnhet elsőre. Leginkább azért, mert itt kristályosodnak ki Pina Baush stílusának alapvető elemei: az ismétlődő formák, a rövid dialógusok, néhol kiegészítve grimaszokkal, kiabálással, nevetéssel, amely még inkább megágyaz a szürreális környezetnek. Egyszerre tűnik komikusnak is: a darab résztvevői fogat mosnak, felhúzzák a szemöldöküket, tudatosan hívják elő az amúgy ösztönösen létrehozott, a hétköznapokban nem tudatosan képzett mozdulatainkat – mint például a haj hátrasimítása és még sorolhatnánk.

 Az Álomtáncban is megjelennek ezek az elemek, a film célja, hogy félig dokumentarista, félig játékfilmes eszközökkel bemutassa egy tizenéves csoport egyéves tanulási folyamatát, amely idő alatt megtanulják és előadják a Kontakthofot a nagyközönségnek. A film ugyan azt a tematikát választja, hogy egy-egy (fő)szereplő szemszögéből követi végig a próbafolyamatokat, az illúziót sikeresen meghagyja a nézőnek – szinte percről percre látjuk magunk előtt, ahogy a diákok napról napra jobban megismerik saját magukat, testileg-lelkileg egyaránt.

 Talán az a legérdekesebb egy ilyen szerepben, hogy aki megformálja, vajon mennyire képes kiugrani a saját, hétköznapi szerepéből? A Kontakthof ugyanis egy sor szokatlan dolgot követel meg az előadótól – és nem elsősorban fizikai nehézségeket okoz (noha táncot előadni kemény fizikai munka), hanem inkább az egyén lelki határait tágítja. Példa erre a filmből az egyik legplasztikusabb jelenet, amelyben azt az egyszerűnek tűnő feladatot kapja az egyik lány, hogy boldogan körbe-körbe futkározva nevessen hangosan. Nehéznek tűnik? Megvalósítani azonban mégis borzasztóan nehéz, úgy, hogy az őszinte maradjon, és hogy azt az előadó ne érezze kellemetlennek vagy butaságnak – akárcsak a többiek előtt is. Ha maga a Kontakthof önmagában tehát nem is jelent kifejezetten „élvezetet” a nézője számára, annyit mindenképpen megértünk belőle, hogy a tánc a terápia egyik fontos eszköze, mert önanalízis és mély tanulási folyamat, egyformán testben, agyban is. S hogy erre lehetősége nyílt egy diákcsoportnak, az nem egy egyszerű előadást, hanem egy változatos kihívásokkal teli lehetőséget teremtett számukra a felnőtté váláshoz.

 Az Álomtánc egyik fontos kérdése, a csoporton belüli dinamika is, hiszen a táncban is megvan ez a kettősség: egyszerre érezzük egyéninek a tanulási folyamatot, de közösséginek is az előadást. Nem lehet elvitatni azt sem, hogy ezek a fiatalok (sokan még igazából legbelül gyermekek) sokszor nem értik, hogy mit miért csinálnak, mégis muszáj megvalósítaniuk a feladatot. Hogy ez mennyire jól működik a filmben, az az egyik fiúval való beszélgetés során derül ki: „nekem van barátnőm, de őt sosem érintem úgy meg, mint a lányokat a darabban”.

 És valóban: épp ezekben a mozdulatokban – mozgásokban – adja át a film Bausch különleges vízióját, látásmódját az emberi kapcsolatokról, a nemi szerepekről, s a gyakran ösztönös viselkedésünkről is. Ritka és valószínűleg az életüket, szemléletüket megváltoztató élmény lehetett részt venni ebben a darabban – valószínűleg sokan érezhettük ezt, még ha csak két óra, nem több, amit kaptunk Bausch életfilozófiájából.

 írta: Szabó Levente