Mesterek, tanítványok - indul az új évad!

A Bárczi Filmklub vetítéssorozata Mesterek, tanítványok címmel folytatódik. A témához tartozónak gondoljuk a terapeuta-páciens, az apa-fia és apa-lánya, tanítvány és tanár, valamint a testvérek közötti kapcsolatot.

Ebben a félévben is gyógypedagógus, pszichológus és pedagógus szakértőkkel beszélgetünk. Változatlanul feladatunknak érezzük a filmek feldolgozási lehetőségeinek szélesítését, ezért tartunk rendhagyó vetítéseket, beszélgetéseket is. Így egyik alkalommal a Démoszthenész Egyesülettel közös rendezvényt szervezünk, egy alkalommal más helyszínen vetítünk, illetve két beszélgetést is a szokványostól eltérő formában rendezünk meg. Törekszünk az interaktív, közös feldolgozás irányába továbbfejlődni.

Első vetítésünk a Messzi dél vadjai c. amerikai film, amin vendégünk lesz dr. Kálmán Zsófia gyermekgyógyász főorvos, a Bliss Alapítványtól. Mindenkit szeretettel várunk!

Állandó helyszínünk: Örökmozgó Filmmúzeum (1074 Budapest, Erzsébet krt. 39.)

Jegyárak: 800 Ft (diák, nyugdíjas), 1100 Ft (felnőtt)

A Bárczi filmklub a facebookon, az első vetítés eseménye pedig itt található.

Partnerünk továbbra is az Odeon.

A filmklub utolsó vetítésén

Elérkezve a félév utolsó "képsorozatához", mindenkinek szeretném megköszönni, hogyha akár egyszer is, de ott volt, eljött, és ezzel hozzájárult a filmklub hangulatához, eredményességéhez. Köszönöm a bágyadt esti kedves arcokat, a kisebb-nagyobb mosolyokat és azt, hogy nem bujtatok el, a néha-néha pofátlan objektív-szem elől! Találkozzunk a következő félévben is! :)

Timár Dalma

Team Building

Tréfa

Gárdos Péter filmrendező hosszú időre visszanyúló pályájába nagyon jól illeszkedik a tréfa; bevallása szerint maga is kissé tréfázós, – mai szóval élve – „kamuzós” alkat, első filmjét, az Uramistent is ennek köszönheti. Mivel Gárdos bölcsészkart végzett és nem a filmművészeti főiskolát, a nyolcvanas években esélye sem lehetett arra, hogy valaha, valamelyik filmstúdió pénzt és nyersanyagot adjon neki bármelyik filmtervére.

Elvileg. Gyakorlatilag azonban addig „tréfált” a Hunnia stúdió vezetőivel, ameddig el nem hitette velük, hogy az első játékfilmtervének főszerepére az akkor már rég remeteként élő, visszavonult színészlegendát, Feleki Kamillt szerződtetné le, aki vállalja is a filmet. Feleki még visszavonulása után is akkora név volt, hogy erre Sándor Pálék nem mertek nemet mondani – csak évekkel később derült ki, hogy Gárdos tréfált, blöffölt – és nyert is. Ugyan Felekit megnyernie a filmhez nehezebb játéknak bizonyult (már az is egy külön történet, hogyan jutott el Felekihez), de ez már nem tarthatta vissza a rendezőt attól, hogy az Uramisten elkészüljön. A többi már rég történelem – a Szamárköhögés, a Hecc vagy a Porcelánbaba (utóbbi szintén novellából készült) mind-mind egy kivételes tehetségű rendező filmjei, aki sosem riadt vissza az olyan komoly anyagoktól, mint amilyen a Kosztolányi novellája, a Tréfa.

Egyházi iskola, század eleje – „rend és fegyelem”. Zárt közösségek jellemzik az egyházi iskolákat ekkor még, s ez ebben a fiúiskolában sincsen másként; a papok által vezetett iskolában mindennek megvan a helye, az ideje, s a penitencia sem ritka, a diákcsínyt rendszerint (fizikai) megtorlás követi. Ez persze – ahogyan a vetítést követő beszélgetésből is kiderült – nem jelenti azt, hogy a szabadság ne lenne jelen az iskola falai között; az ilyen iskolák jellemzője ugyanis pont az, hogy amikor eltűnik a felügyelet és az ellenőrzés, a diákok rögtön visszaváltoznak, előjön belőlük az ösztön az érvényesülésre és a feszültségeik oldására. A szülők felelőssége tehát igen nagy az ilyen iskolák esetében, hiszen önként lemondanak arról a jogukról, hogy a gyermekeiket úgy neveljék, ahogyan az nekik tetszik, ezt a lehetőséget egyszerűen átengedik az iskola számára. Minden ami történik – a pofon is, ami néha elcsattan – már nem a családi berkekben, hanem az iskola, mint nagyobb (kétségkívül családszerű) közösség részeként jön létre.

A Tréfa nagyon érdekes kérdéseket tesz fel nézője számára: vajon meddig tart a csíny, a tréfa határa? A közösségen belüli hierarchiában, a diákok egymáshoz való viszonyában meddig mehetnek el a gyerekek, honnantól „nem tréfa” valami többé? Liberális-e az a nevelés, amely teret hagy a gyerekek saját világának, magánéletének, legalább éppen annyira, hogy a gyerekek ne veszítsék el önállóságukat, ne váljanak egyformává, „kockafejűekké”?

A Tréfában is pont ez történik. Két nagy (világ?)nézet csap össze a nevelésről: az egyik hagyja, hogy a zárt közösség tagjai kialakítsák saját világukat, rendszerüket, ahol létezhetnek vezérek, árulók vagy éppen áldozatok – a másik pedig azt állítja, hogy „inkább legyenek igazságtalan büntetések, mint megtorlatlan disznóságok”. Ez utóbbi szerint a totális ellenőrzés ugyan néha visszásságokhoz vezet, de legalább a közösség dinamikája egyenletes marad, ahol talán olyasmi nem is fordulhat elő, mint ami a Tréfa végén megtörténik.

Bár a Tréfa nem igazán teszi le a voksát egyik mellett sem (de egy biblikus párhuzammal azért kiegészíti a történetet), mégis kiváló, igazi hosszú beszélgetéseknek alapot adó mozi. A téma kimeríthetetlen – Legyek ura, Törless, Iskola a határon, és még sorolhatnánk –, univerzális, mert a legalapvetőbb emberi kapcsolatokon nyugszik.

Ugyan a filmnek nem célja választ adni a gyermeki agresszió miértjeire (Kosztolányi novellája pedig nem is erről szól), de mindenképpen aktuális a téma – a mai világban ugyanis már szinte az a közhely, hogy a diák veri a tanárt, és nem fordítva, mindenesetre mindkét szemléletmód egyaránt szolgáltat kudarcokat és győzelmeket. A többi pedig már csak rajtunk áll.

Írta: Szabó Levente

Egy kis Tréfa

Tréfa c. film vetítésén

Kontakthof és a tinédzserek – Pina Bausch álomtánca

 „Tragic yet hopeful”, azaz „tragikus, de mégis reményteli” – e szavakkal összegezte a Guardian kritikusa Pina Bausch művészetét, amikor az iskolateremtő táncos 2009-ben, váratlan hirtelenséggel elhunyt. Persze a kritikusok szeretik az ilyen és ehhez hasonló (blikkfangosnak tűnő) megfogalmazásokat, az állítás azonban mégis messzemenőkig igaz.

 Ha valakit érdekel a (modern) tánc, Pina Bausch munkássága mellett nem lehet csak úgy elmenni, és ugyan művészetét szinte lehetetlen a hagyományos táncpedagógiai eszközökkel oktatni –hiszen gondoljunk csak bele, hogy a táncot átfordítani valamilyen írott nyelvre, kódra amúgy is szinte lehetetlen –, nézőpontja mégis tovább él. Nem a tánc, mint a szórakoztatás szabadon értelmezhető formája érdekelte, hanem a táncot, mint mozgást, az emberi mivolt egyik legösztönösebb megjelenését, megnyilvánulását kutatta. Gondolkodása azonban mégsem szűkíthető le ennyire könnyedén: Pina sosem „ideologizálta” meg saját műveit, pedig azokról mégis könyvtárnyi irodalmat lehetne összeírni. Mindezt összevetve a fenti állítás az előbbiek fényében jól megállja a helyét: furcsa és megmagyarázhatatlan kettősség jellemzi Pina Bausch életútját.

   Az Álomtánc témája Pina 1978-as darabja, a Kontakthof – amelyet talán a legkönnyebben „érintésnek” és „összetalálkozásnak” a keverékével lehetne fordítani –, s amely darab egyébként több generációt is megjárt az eredeti, 1978-as bemutatása óta; 2000-ben ugyanis 65 év felettiekkel, a jelen filmben pedig tinédzserekkel adatta elő újra az említett művét. És hogy melyik az igazi Kontakthof? A film megnézése után talán a legtöbben úgy érezhettük: nincs ilyen.

  Az Álomtánc egésze nem szól másról, mint hogy a tánc koreográfiája nem statikus, hanem épp ellenkezőleg: mindenkinek magán kell átszűrnie a lényegét. Ha megértjük a mozdulatot, megértjük magát a jelenet lényegét is, amely pont ennek a szabadságnak köszönhetően az improvizatív megoldásokat sem töri meg. A Wim Wenders-féle Pina Bausch-filmnek is pont ez volt a kulcsmondata: nem baj ha hibázol, és az sem baj, ha improvizálsz, de találd meg magadat a szerepedben (önmagadban).

 A Kontakthof zavaros darabnak tűnhet elsőre. Leginkább azért, mert itt kristályosodnak ki Pina Baush stílusának alapvető elemei: az ismétlődő formák, a rövid dialógusok, néhol kiegészítve grimaszokkal, kiabálással, nevetéssel, amely még inkább megágyaz a szürreális környezetnek. Egyszerre tűnik komikusnak is: a darab résztvevői fogat mosnak, felhúzzák a szemöldöküket, tudatosan hívják elő az amúgy ösztönösen létrehozott, a hétköznapokban nem tudatosan képzett mozdulatainkat – mint például a haj hátrasimítása és még sorolhatnánk.

 Az Álomtáncban is megjelennek ezek az elemek, a film célja, hogy félig dokumentarista, félig játékfilmes eszközökkel bemutassa egy tizenéves csoport egyéves tanulási folyamatát, amely idő alatt megtanulják és előadják a Kontakthofot a nagyközönségnek. A film ugyan azt a tematikát választja, hogy egy-egy (fő)szereplő szemszögéből követi végig a próbafolyamatokat, az illúziót sikeresen meghagyja a nézőnek – szinte percről percre látjuk magunk előtt, ahogy a diákok napról napra jobban megismerik saját magukat, testileg-lelkileg egyaránt.

 Talán az a legérdekesebb egy ilyen szerepben, hogy aki megformálja, vajon mennyire képes kiugrani a saját, hétköznapi szerepéből? A Kontakthof ugyanis egy sor szokatlan dolgot követel meg az előadótól – és nem elsősorban fizikai nehézségeket okoz (noha táncot előadni kemény fizikai munka), hanem inkább az egyén lelki határait tágítja. Példa erre a filmből az egyik legplasztikusabb jelenet, amelyben azt az egyszerűnek tűnő feladatot kapja az egyik lány, hogy boldogan körbe-körbe futkározva nevessen hangosan. Nehéznek tűnik? Megvalósítani azonban mégis borzasztóan nehéz, úgy, hogy az őszinte maradjon, és hogy azt az előadó ne érezze kellemetlennek vagy butaságnak – akárcsak a többiek előtt is. Ha maga a Kontakthof önmagában tehát nem is jelent kifejezetten „élvezetet” a nézője számára, annyit mindenképpen megértünk belőle, hogy a tánc a terápia egyik fontos eszköze, mert önanalízis és mély tanulási folyamat, egyformán testben, agyban is. S hogy erre lehetősége nyílt egy diákcsoportnak, az nem egy egyszerű előadást, hanem egy változatos kihívásokkal teli lehetőséget teremtett számukra a felnőtté váláshoz.

 Az Álomtánc egyik fontos kérdése, a csoporton belüli dinamika is, hiszen a táncban is megvan ez a kettősség: egyszerre érezzük egyéninek a tanulási folyamatot, de közösséginek is az előadást. Nem lehet elvitatni azt sem, hogy ezek a fiatalok (sokan még igazából legbelül gyermekek) sokszor nem értik, hogy mit miért csinálnak, mégis muszáj megvalósítaniuk a feladatot. Hogy ez mennyire jól működik a filmben, az az egyik fiúval való beszélgetés során derül ki: „nekem van barátnőm, de őt sosem érintem úgy meg, mint a lányokat a darabban”.

 És valóban: épp ezekben a mozdulatokban – mozgásokban – adja át a film Bausch különleges vízióját, látásmódját az emberi kapcsolatokról, a nemi szerepekről, s a gyakran ösztönös viselkedésünkről is. Ritka és valószínűleg az életüket, szemléletüket megváltoztató élmény lehetett részt venni ebben a darabban – valószínűleg sokan érezhettük ezt, még ha csak két óra, nem több, amit kaptunk Bausch életfilozófiájából.

 írta: Szabó Levente

Az Éhezők viadala c. film vetítésén

Éhezők viadala vetítésén

A Ben X nyomán...

Csütörtök este (október 18.) ismét egy különleges filmet nézhetett meg az Örökmozgóban a Bárczi filmklub közönsége, a belga-holland koprodukcióban készült Ben X című alkotást. A Ben X ugyanis már csak azért is nem mindennapi, mert egyszerre szól az autizmusról (illetve az Asperger-szindrómáról), és próbál rávilágítani a virtuális valóságban rejlő lehetőségekre, csapdákra is.

A Ben X főhőse egy középiskolás, autista fiú, aki emiatt nehezen lép kapcsolatba a társas környezetben bárkivel, és ez igencsak ellehetetleníti a hétköznapjait. Bent azonban a szülei nem hajlandóak a hagyományos értelemben véve „betegként” kezelni - ezért speciális iskola helyett egy átlagos gimnáziumban taníttatják, ahol azonban „egészséges” társai képtelenek kezelni Ben szociális visszamaradottságát, fogyatékosságait. Ben számára azonban talán éppen ezért nem a külső környezet a kézzel fogható valóság, hanem egy másik világ: a virtuális valóság világa az a környezet, ahol olyan, mint bárki más - ahol nyugodtan élhet. Megszállottan játszik egy online szerepjátékkal (ún. MMORPG-vel), amiben autizmusa ellenére is megfelelő életet élhet, nem érzi akadályoztatva kommunikációját. Ben itt már másként viselkedhet: míg a való világban mellékszereplőnek tűnik, a virtuális játékban ő a „hős”, az a karakter, akit mindenki ismer, s ráadásul egy igen csinos „hősnő” is felfigyel rá, amit eddigi élete során sosem tapasztalhatott.

Ennek a párhuzamos világnak a felvázolásával, és e látszólag két összeegyeztethetetlen létezésnek az ütköztetésével foglalkozik a Ben X. Igen sokat ad hozzá a filmélményhez, hogy Bent mi sem egy külső szemlélő szemüvegén át látjuk, hanem az elbeszélő maga a főszereplő, minden tévedésével, téveszméjével együtt.

Vajon lehetséges-e hidat képezni a két valóság között? Ben megpróbálkozik a szerelmet is megtalálni, mert a film szerint legalábbis ez jelenthetné a kapcsolódást a két valóság között. Ugyanakkor nem tud elszakadni az iskolai problémáitól, egyre több és több fenyegetéssel, bántalmazással szembesül, amelynek hatására végül a nagy találkozás is elmarad. Ben elméjében azonban mégis tovább él a lány (a „hősnő”) - így Ben saját maga számára hoz létre egy virtuális valóságot: a saját elméjében. A lány így ha igazából nem is, de képzelten mégis megjelenik Ben mellett, és segítségével végül minden helyreáll.

A vetítést követően Stefanik Krisztina pszichológus, illetve Fromann Richárd szociológus beszélgettek a filmről, a szerepjátékozásról, a virtuális valóság jelenségéről, valamint arról, hogy az autizmust hogyan próbálja értelmezni a társadalom. A szakemberek véleménye szerint az autistáknak ugyan jót tehet az a környezet, ahol egészséges emberekkel találkoznak - így nem feltétlenül rossz, hogy egy olyan fiú, mint Ben normális iskolába jár - ugyanakkor az is biztosan mondható, hogy a diákok nincsenek kellően felkészülve az ilyen gyermekek befogadására, és az autisták sokszor szenvedik el a filmben látott nehézségeket, gyakran inzultálja őket környezetük. Ebben az is szerepet játszhat, hogy nehéz megértetni az emberekkel, hogy mit él át egy autista ember - milyen másfajta nézőpontból látja a világot. Ugyanennyire nehéz dolog autizmussal élőt játszani: még Kulka Jánosnak sem sikerülhetett maradéktalanul, amikor az Esőember színpadi változatát játszották, holott Kulka zseniális színész - állapította meg a pszichológus. Egészséges ember sosem tud úgy viselkedni, ahogyan egy autista teszi, a mozdulatok, a tekintet együttes játéka sosem lehet annyira tudatos, hogy az megközelítse egy autista valós zárkózottságát. Éreztetni ugyanakkor igen kiválóan lehet, és ebből ez a film nagyon sokat megmutatott.

A virtuális világ ugyanakkor nagyon hasznos lehet az autisták számára, hiszen bármit kipróbálhatnak anélkül, hogy abban kárt okoznának, vagy valakit megsértenének, számukra a számítógép, az internet egy védett környezet lehet, ahol megtanulhatnak szocializálódni. Az sem igaz - és ezt kutatások igazolják -, hogy az erőszakos cselekmények és a gyakran erőszakos számítógépes játékok között szoros összefüggés kimutatható volna: a kiváltó ok sosem maga az erőszakos játék, hanem valamilyen más mentális feszültség megjelenése.

A beszélgetésnek persze nem volt célja, hogy pontot tegyen az integráció-szegregáció kérdés végére, inkább arra keresték a választ, hogy hogyan lehet egy közösségen belül az autizmussal élő számára megfelelő, befogadó környezetet teremteni, s hogy hogyan kell(ene) az ezzel kapcsolatban felmerülő konfliktusokat, feszültségeket megfelelően kézben tartani.

Ha más nem is, de az biztos, hogy a Ben X megnézése egy kicsit közelebb hozhatja a mentálisan egészséges embereket ahhoz, hogy az autizmust elfogadják és tolerálják azokat az embereket, akik nehézségek árán, de igyekeznek szociális értelemben egy kicsit jobban a társadalom részévé válni.

írta: Szabó Levente

Pina Bausch Álomtáncát láttuk...

Pina Bausch: Álomtánc vetítésén

2. "fejezet": BenX

BenX vetítésén

Rém hangosan és irtó közel

9-1-1. Az amerikai nép számára ez a három szám egymás mellett sokáig nem jelentett mást, mint egy segélyhívószámot, amit bármikor fel lehet hívni, ha baj történik (gondoljunk bele: nekünk sem jelent többet az 1-1-2). Vannak dolgok azonban, amelyek egészen más jelentéstartalmat nyernek, és soha többé nem asszociálhatunk az eredeti képzetünkre, mivel a korábban látszólag értelmetlen számsor hirtelen különös értelmet nyer. 9/11 (azaz "nine-eleven", ahogyan az amerikaiak nevezik) egy fogalom, sőt, sokkalta több annál; olyan jelenség, amelyről nem lehet pátosz nélkül beszélni, s amelyhez olyan hősök kapcsolódnak, mint a New York-i tűzoltók, vagy azok az önkéntesek, akik a saját életüket feláldozva rohantak be az égő és végül összehulló épületbe a túlélők után.

9/11-ről nehéz pátosz nélkül beszélni, főleg, ha megértjük mellé azt is, hogy az amerikai néplélek nem képes másként feldolgozni történelmének legsötétebb napját, amely mindent megváltoztatott és felborított maga körül. Beszélni sem lehet ugyanúgy, ahogyan 9/11 előtt, mint ahogyan repülőre szállni sem tudunk többé gyomorgörcs nélkül. Még az időszámítás is megváltozott: a vallásos Amerika egyre többször hivatkozik 9/11-re viszonyításul. Szinte abnormálisan sok helyen találkozhatunk olyan fogalmakkal, mint "9/11 előtt" és "9/11 után"  ("before 9/11" "after 9/11", "post-911", stb.), amely azt is jelzi, hogy Amerikában tényleg egy korszak záródott le ezzel a nappal. Önsorsrontás helyett azonban az erre fogékony közeg sajátos mentsvárat talált szorongása oldására: Amerika elsőszámú kulturális importtermékét, a filmet (a filmművészetet) használta fel a 'nagy' kibeszélés eszközéül. [Csak halkan jegyezzük meg: mi magyarok is sokat tehetnénk saját skrupulusaink, tragédiáink enyhítéséért, ha elkészülne az első igazi film a háborúról, Trianonról, a rendszerváltásról, vagy az ügynökkérdésről, a kommunizmusról és a magyar holokausztról, vagy éppen a modern Magyarország nagy problémáiról. A lista szinte végtelen hosszúságú.]

Sokan próbálkoztak elkészíteni az 'igazi' filmet a WTC-ről és szeptember tizenegyedikéről, persze ingadozó eredménnyel. Oliver Stone WTC-je (amely után a rendező évekig magyarázkodott), vagy a 93-mas járat mind az események középpontját célozzák, a helyzet azonban mégis úgy áll, hogy átütő hatást inkább azok a filmek érik el a nézőknél - és nem csak Amerikában, de Európában is -, amelyek a tragédia egyéni, emberi oldala mellett az amerikai társadalom betegségeit megpróbálják feltárni. A témához való érzékeny közelítés tehát nem az események tárgyszerű bemutatását jelentik ezeknél a filmeknél, hanem sokkal inkább azon lenyomatok bemutatását, amelyeket a szeptemberi események kiváltottak az emberekből.

A Rém hangosan és irtó közel is ezt a tematikát követi, igaz, a 9/11-hez való kapcsolata (szerencsénkre) sokkal lazább: megpróbálja megmagyarázni és megmutatni Amerika tragédiáját egy kissé autisztikus (vagy inkább szenzoros integrációs zavarral) küzdő tizenéves fiú és a családja, valamint a közvetlen környezete szemszögéből. Az igen érzékeny kisfiú sajátos módon próbálja megtartani a WTC-ben elhunyt édesapja emlékét: egy a gardróbszekrényben talált kulcshoz tartozó zárat keresi minden erejével, azt gondolva, hogy így talán eljuthat apja utolsó üzenetéhez, amellyel talán sosem kell elengednie magától. Elhatározza, hogy felkeresi az összes embert New Yorkban, akinek köze lehet a kulcshoz (ehhez a Black vezetéknevű embereket pásztázza végig a telefonkönyvben), és mindet végiglátogatja, hátha kiderül a titok. A nyomozás amúgy sem idegen tőle, hajdanán ugyanilyen módszerekkel, feladványokkal szórakoztatták el szülei (legfőképpen édesapja) a kissé zavart elméjű, ámde ragyogóan éles gondolkodású fiút - aki a nyomozás során nem csak apja titkára talál rá, hanem kitárul előtte a nagyváros világa is. A film tehát kis utazásokkal, találkozásokkal teli, azonban mégis több, mint egy road movie, és igen komoly lelki tanulságokkal próbál szolgálni a néző számára. A hogyan kezelje egy szülő a problémás gyerekét, vagy a hogyan kellene kibeszélni a családi tabukat kérdésekre persze nem feltétlenül ezek az adekvát válaszok, de a film ügyesen szűkíti le narratíváját a kisfiú világára, saját elméjének bezártságára, szorongásaira, öncsonkításására, vívódásására.

Hogy a Rém hangosan és irtó közel egy kissé giccses és csöpögős alkotás - nos az egészen könnyen megbocsátható neki. A moziból kisétálva pedig az ember azon is elgondolkodik, hogy ez a film sokkalta több mint egy 9/11-ről szóló, sokadik tucatfilm, ugyanis azon az univerzális nyelven próbál szólni a nézőjéhez, amit a világon mindenütt megértenek: érintések és tapintások, mozdulatok (a csörgő folyamatos rángatása), a néma öregúr grimaszai és reszketeg írása, a kisfiú önnyomorgatása, az anyuka ziláltsága - mind-mind közelebb visznek minket a  főszereplő lelkivilágának és tragédiájának megértéséhez.

Ne féljünk a Rém hangosan és irtó közeltől, mert megérdemli a figyelmünket különös stílusával és gondolkodásmódjával. Olyan rétegeket rejteget magában, amelyekről hosszasan, órákat lehet(ne) beszélgetni -- és ki tudja, ha beszélünk róla, talán egy kicsit mi magunk is jobb, ha úgy tetszik, figyelmesebb szülőkké válhatunk.

Szabó Levente