A Bárczi
filmklub április 18-ai vetítésén a Démoszthenész Egyesülettel kiegészülve a
nemrégiben elhunyt Xantus János filmrendező utolsó filmjét vetítettük, amely
egy pszichodráma csoport folyamatának játékába enged betekintést a nyilvánosság
számára. A Kiki a csoportban érdekes
műfaji kísérlet, amelyből a laikus néző is megtudhatja, hogy tulajdonképpen
miről is szól a pszichodráma, amely amúgy jellegénél fogva épp, hogy igen intim
környezetben zajlik és nem a széles nézőközönség számára készül. Xantusék
eredeti terve éppen ezért az volt, hogy a kamerával a csoport mindennapjaiba
beépülve rögzítsenek a szereplőkkel egy-egy alkalmat, majd a legérdekesebbet
„igazi” színészekkel eljátszva, utólag már megírt forgatókönyv alapján vegyék
fel; magyarán szólva az alkalmak tanulságaiból „gyúrtak” volna össze egy
játékfilmre elegendő történetet, dramatikus és fikciós elemekkel tarkítva. Talán
Xantus sem bízott abban, hogy a való élet képes lesz összehozni olyan
alkalmakat, amely egy filmre elegendő puskaport rejt magában, vagy éppen a
helyzet intimitása, a színészet szempontjából amatőr szereplők problémája
tántorította el a rendezőt eleinte attól, hogy a dokumentált „nyersanyagot” a
nyilvánosság elé tárja; annyi viszont biztos, hogy az alkalmak közül a
legerősebbnek Kiki története bizonyult, olyannyira, hogy Kiki is beleegyezett
abba, hogy történetét ne átdolgozva, hanem tisztán és nyersen lássa a néző úgy,
ahogyan az a játékon lezajlott.
A film a
bemelegítés és az ún. „protagonista” kiválasztása után részletesen mutatja be
azt, hogyan is indul be a játék egy-egy alkalmon. A játékot általában legalább
egy, de jó esetben két vezető instruálja: a filmen az egyik leghíresebb magyar pszichodráma-kiképző,
Vikár András „vezényli” az alkalmat (a háttérben pedig Mérei Zsuzsa, Xantus
felesége segédkezik). A filmklub tematikájához is jól kapcsolódik tehát a pszichodráma
(analitikus) módszere, hiszen egy vezető (mester) és a csoport (tanítványok)
munkáját jeleníti meg igen intim környezetben.
Kiki
visszafogottságát, bujdosását, bezártságát és kitörni vágyását felvázolva kezdi
el kibontani a film a probléma gyökerét: a családi haláleset, a megroppant
szülő és a kicsit talán magára is hagyott gyermek (a főszereplő) tusája a
könnyed alaphelyzet után egyre mélyebbre hatol, az eleinte még távolságot tartó
mellékszereplők is egyre közelebb kerülnek Kikihez, s a történet végére pedig –
a drámai csúcspontot követően – mindannyian már máshol helyezik el magukat a
protagonista érzelmi koordináta-rendszerében. A néző is érzi a változást, és
éppen ezért egészen ritka és elgondolkodtató, formabontó a Kiki a csoportban mindösszesen ötvenhárom perce. Az analitikus
módszer nem csak a játék keretei között, hanem a film mint médium eszközén
keresztül is működésbe lép, sőt: együtt is dolgozik egymással.
A
pszichodráma fontos vonása, hogy nem csak feltárja az egyén szorongásait,
problémáit, de le is „vezeti” őket, éppen ezért a dilettáns módszerek nagyon
veszélyesek – derült ki a vetítés utáni beszélgetésből, ahol nagy örömünkre ismét
vendégül láthattuk Garai Dóra pszichológus, egyetemi docenst, s ezúttal, ha
áttételesen is, de – a pszichodrámában szerzett igen mély tapasztalatai alapján
is – ő látta el a film nézői számára ezt a „levezető” feladatot.
Először a
nézők is csoportokba rendeződtek és megbeszélték a film kapcsán felmerülő –
akár negatív, akár pozitív – élményeiket, kérdéseiket, majd a kiscsoportos
beszélgetések után immáron közösen dolgoztuk fel a látottakat. Kiki története
ugyan mindannyiunkat meghatott, de a központi kérdés mégis az volt, hogy vajon
mennyiben befolyásolhatta a filmben látottakat a kamera ottléte, vagyis az a
körülmény, hogy a látszólagos intimitást mégis megtörte a filmet forgató stáb
jelenléte? Vendégeink szerint inkább termékenyítően hatottak Kikire a kamerák,
a csoport többi tagja azonban sokszor igyekezett „kilógni” a képből, mígnem a
történet (és a dráma) előrehaladtával egyre jobban levetkőzték gátlásaikat és
tudatilag legalábbis, de „kikapcsolták” maguk körül a zavaró tényezőket.
A mester
olykor már zavaróan nyugodt jelenléte, hűvös távolságtartása, profizmusa
sokunkat meglepett; érdekes vita alakult ki arról is, hogy szükséges-e a jó
pszichodráma-vezetéshez a távolságtartás? Vikár módszere, hogy világosan
elkülöníti a határokat egymástól és ez azzal is együtt jár, hogy a vezető is
csak karmester legyen, vagyis hogy a színpad és a valóság realitását nem szabad
összekeverni, összezavarni egymással, a vezető józanító távolságtartása és
szemlélődése pedig figyelmezthetheti a szereplőket is a negyedik fal igencsak
valóságos jelenlétére.
Kiki
szeretne elbújni a tömegben, nem akarja hallatni a hangját, de a pszichodrámás
helyzet éppen erre adja a megoldást kétszeresen is, egyrészt a csoporton
keresztül megélheti szorongásának valódi okát, másrészt pedig az elkészült film
pedig maga a nyilvánosság, hiszen minden vetítéssel egyre bizonyosabb, hogy Kikinek
vállalnia kell a hangját előttünk: a közönség előtt is.
Szabó Levente
